PokerStop

Nemes László 2015-ben a Saul fiával az európai szerzői filmművészet egyik központi hangadója lett. Oscar-díjas debütálása egy auschwitzi zsidó fogolyról a radikális szubjektivitást a fizikai, szinte elviselhetetlenül közvetlen képekkel egyesítette. Az utód „Naplemente” is az európai erőszak történetét járta körül, a hanyatló Osztrák-Magyar Birodalom idején Budapesten játszódik. „Hirsch Andorral” Nemes ismét visszatér Magyarországra, de ezúttal személyesebben, mint valaha. A film egy budapesti zsidó fiú történetét meséli el az 1950-es évek végén, akinek a holokausztban meggyilkolt apjáról alkotott elképzelése összeomlik, amikor hirtelen megjelenik egy idegen, aki azt mondja, hogy ő az igazi apja. A családi dráma összetett történetté válik az emlékezetről és az elfojtásról. Beszélgetés a 49 éves férfival a transzgenerációs traumákról, az erkölcsi ambivalenciáról és arról a kérdésről, hogy a mozi miért mindenekelőtt emberi élmény.

taz: Nemes úr, az Ön korábbi filmjeihez hasonlóan a „Hirsch Andor” is a 20. századi zsidó és magyar élményeket tükrözi, de sokkal személyesebb. Mit jelent saját családtörténetének feldolgozása?

Nemes László: Apám gyermekkorát használtam forrásanyagként. Sok alapvető elem valóban így történt. Úgy éreztem, ez a történet nagyon pontosan összefogta a 20. századi trauma különböző rétegeit. Ezen nőttem fel, ez is egy részem. A film bizonyos értelemben magában hordozza a 20. századi európai történelem súlyát. És ennek mi vagyunk az örökösei. Mi vagyunk az élő generáció, amelynek meg kell küzdenie ezzel. És nem vagyok benne biztos, hogy emberi szinten valóban megértjük saját történelmünk következményeit – vagy a bennünk rejlő elnyomás, gonoszság és antihumanizmus lehetőségét.

taz: Apád beszélt erről az időről?

Nemes: Apám beszélt róla, de leginkább a nagymamám vezetett be igazán ebbe a világba. Néhány elemet rekonstruálnom kellett, különösen a legkegyetlenebb élményeket, amiket átélt. Ezek az események azóta is kísértik a családot, egészen a saját gyerekkoromig.

taz: Voltak kétségei afelől, hogy játékfilm tárgyává tegye?

Nemes: Az ilyen anyagokkal való munka során mindig meg kell találni a megfelelő távolságot. Ez a kérdés központi jelentőségű, és magában a filmben is megjelenik. Ugyanakkor alapvető, már-már archetipikus történet, amely párhuzamot mutat a „Hamlet”-tel: az apa szelleme, a bitorló király, az elhagyott fiú, aki szembesül a világ erőszakával. Arról a kérdésről szól, hogy lehet-e élni egy hamis valósággal, az igazságról és a megtévesztésről alkotott saját elképzeléséhez való viszonyról. És arról is, hogyan bánsz a saját sötét oldaladdal. Feloszthatja-e a világot jóra és rosszra, vagy szembe kell néznie saját erőszakával? Ezek a kérdések kísérték a filmet.

taz: Mennyi ideig dolgoztál a projekten?

Nemes: Körülbelül hét éve. Nehéz megközelíteni egy ilyen anyagot. Nyolc éves koromban filmet akartam készíteni A Gyűrűk Urából. Mint tudjuk, ez nem működött. Végre visszatértem a családtörténetemhez. Nagymamám nagyon szemléletesen tudta leírni az 1920-as, 30-as évek tapasztalatait, majd később a holokausztban szerzett élményeit. Első nagy szerelme, amit elvesztett, a bujkálás ideje. Ezek az érzelmek azonnal érthetőek voltak számomra. Úgy éreztem, tartozom neki valamivel. Mivel történetük túlmutat az egyénen, az egész civilizációnkra kihat.

taz: Hogyan formált téged ez a transzgenerációs trauma?

Nemes: Nagyon erős. Filmeket kellett készítenem belőle. A „Saul fia” is ilyen tapasztalatokból alakult ki. Anyám nem védett meg tőle; Ötéves korom óta tudtam Auschwitz hátborzongató részleteiről. Sokan nem beszéltek róla, nemcsak a zsidók, hanem mindenki, aki átélte a háborút. Az elszenvedett és elkövetett erőszakot titokban tartották. A 20. század a kegyetlenség ipari formáját hozta létre, különösen a civilek ellen. Ez a trauma még mindig velünk van. Filmjeimmel ebbe az élménybe próbálom bevonni a nézőt. Nem csak kívülről nézve, hanem személyes dologként is megélve.

taz: A politikai helyzet befolyásolja a munkáját?

Nemes: A film Orbán rezsimje alatt készült, de érdekes módon Magyarországon nem történt beavatkozás, sem az írás során, sem később. Teljes szabadságom volt. Ez ellentétben áll az amerikai stúdiókkal szerzett tapasztalataimmal, ahol minden részletet a producerek kommentálnak. Korábban egy ideig próbáltam angol nyelvű filmet készíteni. Ez egy rémálom volt. Az egész a félelemről szólt. Nem tudok félelmen alapuló filmeket készíteni. Ironikus módon az emberek néha még a szocializmusban is nagyobb szabadságot élveztek, mint az ilyen rendszerekben.

taz: Hogyan alakítottad ki a vizuális stílust? Nagyon tapinthatónak, szinte kézzelfoghatónak tűnik.

Nemes: Analógot lőttünk 35 mm-re. Az ihletet gyakran a festészetből és a fotózásból merítem, például Saul Leitertől vagy Ernst Haastól. Nagyon emberi perspektívát teremtenek. Ez egy töredezett világnézet, nem teljes. És a digitális média által keltett illúzió ellentéte, hogy minden mindig elérhető és teljesen megérthető. Érdekel a valódi emberi lét. Ugyanakkor szerettük volna ötvözni a dokumentarista szigort valami varázslatossal, mert ez a történet egy gyerek szemszögéből szól. A felnőtt világ elnyomásának a gyengéd pillanatok mellett kell léteznie. Az anyag fejlesztése során törekedtünk erős kontrasztok kialakítására is: valódi fekete tónusok, valódi fehér, de ugyanakkor kiemelkedő színek. Ez egy fotokémiai folyamat, bizonyos költői túlzással. Átlagosan igyekeztem kevésbé zárt, kevésbé egyértelmű felfogást kialakítani.

taz: Az ön filmje is a maga korának terméke, egy jobboldali és antiszemita fellendülés közepette készült.

Nemes: Mindig több empátiát remélek. Olyan világban élünk, ahol világosan elkülönül a humanizmus és az antihumanizmus. Különösen a digitális tereken látom erős tendenciát a moralizmus, a gyors ítéletek, valamint a jóra és rosszra való felosztásra. Ez már-már egy puritán világnézetre emlékeztet. A döntő kérdés számomra: milyen ember vagy? Milyen képességgel rendelkezel, hogy valóban emberségesen viselkedj? És itt jön képbe a mozi. Rendezőként, ha kellő teret hagyok és nem pártfogom a nézőt, akkor ők is a film részévé válhatnak. Aztán megjelenik egy közös élmény, valami interperszonális. Nem hiszem, hogy a filmek nagy politikai nyilatkozatokkal megváltoztatják a világot. De rákényszeríthetnek bennünket, hogy szembenézzünk önmagunkkal. És talán ott kezdődik a változás.