Változik a magyar külpolitika?
Magyar Péter – akit ma választott a magyar Országgyűlés miniszterelnöknek – áprilisi választási győzelme után első párbeszédet folytatott Robert Fico szlovák kormányfővel. A párbeszéd nem a csővezetékekről, a kereskedelemről, vagy akár a szokásos közép-európai pragmatikus manőverekről szólt, hanem a szlovákiai magyarok jogairól.
Magyar kifejtette, hogy a Beneš-dekrétumok – a második világháború utáni csehszlovák intézkedések a nemzetiségi németekkel és magyarokkal szembeni kollektív felelősség elvén alapuló – kérdésének megoldása előfeltétele a Budapest és Pozsony közötti jövőbeni együttműködésnek, beleértve a tiltakozókkal szembeni jogi fenyegetések megszüntetését, valamint a kollektív felelősség elvében gyökerező földkisajátítások leállítását.
Ez az üzenet fontosabb, mint egy kétoldalú vita, hiszen azt jelzi, hogy Magyarország visszatérhet a külpolitika régebbi felfogásához: az érdekek fontosak, de az értékek meghatározzák a követés határait.
A magyar-szlovák kapcsolatokat hosszú éveken át történelmileg jónak minősítették. Ez az érzékeny kérdések elkerülését jelentette. Budapest és Pozsony együttműködött az energia-, az infrastruktúra- és az EU-politikákban, egyszerre figyelmen kívül hagyva a szlovákiai magyar kisebbség sérelmeit: a nyelvi jogokat, a tulajdonjogokat és a kollektív méltóságot.
A logika érthető volt, de hibás; Magyarországnak regionális szövetségesekre volt szüksége Brüsszelben. Orbán kormánya megtalálta a közös hangot Ficóval a szuverenitás, a migráció, az energia és az uniós nyomásnak való ellenállás kérdésében. De ennek a konszenzusnak az ára az volt, hogy elhallgattak olyan kérdésekről, amelyekről nem kellett volna tárgyalni.
A Benish-dekrétumok nem csupán történelmi sebek. világháború után adták ki, és kollektív felelősségre hivatkozva megfosztotta a csehszlovákiai németeket és magyarokat vagyonuktól és állampolgárságuktól. Szlovákiában még mindig számít az öröksége. A földelkobzás körüli közelmúltbeli viták és a rendeletek bírálatának kriminalizálására tett erőfeszítések a történelmet a jogállamiság élő problémájává tették.
Magyarország számára ez a nemzeti felelősség lényegét érinti. A demokratikus átalakulás óta a magyar külpolitika három pilléren nyugszik: az euroatlanti integráción, a regionális együttműködésen és az országhatáron túli magyar közösségek támogatásán. Józef Antöl, Magyarország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke a kommunista korszak után felismerte, hogy ezek a pillérek egymást erősítik.
Ez az egyensúly fokozatosan megbomlott; Orbán nagyobb jelentőséget tulajdonított a populista vagy „szuverén” vezetőkkel kötött szövetségeknek a külhoni magyar közösségek védelmének rovására. Szlovákia volt a legszembetűnőbb példa erre, de ez a minta még tovább terjedt, amikor Orbán magyarellenessége ellenére nyíltan támogatta Simeon Györgyöt Romániában.
Magyar felismerte a lehetőséget. Ellenzéki vezetőként amellett érvelt, hogy a külhoni magyar közösségek elhagyása nem reális, inkább engedmény az irányvonalnak. Most miniszterelnökként az első lépései arra utalnak, hogy ez nem csak kampányretorika volt.
Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak fel kellene hagynia a pragmatizmussal. A földrajz megbocsáthatatlan. Magyarországnak együtt kell működnie Szlovákiával az energia, a kereskedelem, az infrastruktúra és a regionális biztonság területén. Kezelnie kell kapcsolatait Oroszországgal is, ahol a földrajzi és az energiafüggőség miatt a közeljövőben lehetetlenné válik a teljes kivonulás.
Emiatt az Egyesült Államok számára is fontos Magyar levele Ficónak. Washington régóta küzd azért, hogy a sztereotípiákon túl megértse Közép-Európát: Amerika-barát vagy Amerika-ellenes, liberális vagy illiberális, Brüsszelhez igazodó vagy szuverén. De ennél fontosabb a magyarországi vita: Képes-e egy kis szövetséges állam az érdekeit érvényesíteni, miközben helyreállítja a stabilitást, az alkotmányos felelősséget és a nyugati orientációt?
Az amerikai döntéshozók számára Közép-Európa továbbra is kritikus stratégiai jelentőségű. Az orosz-ukrán háború, az energiaellátás bizonytalansága, a kínai befolyás és a NATO jövője mind áthalad ezen a régión. Az Egyesült Államoknak nemcsak Washington szlogenjeit skandáló szövetségesekre van szüksége, hanem megbízható szövetségesekre is, akik olyan elvekben gyökereznek, amelyek érthetővé teszik viselkedésüket.
Magyarország, ha visszatér 1989 utáni külpolitikájának alapjaihoz, ilyen szövetségessé válhat: Európa-párti, anélkül, hogy naiv lenne Brüsszellel szemben, regionálisan együttműködő, a kisebbségi jogokat figyelmen kívül hagyva, és gyakorlatilag anélkül, hogy minden rövid távú megállapodást összekeverne a nemzeti érdekkel.
Vannak kockázatok, és Magyar hamarosan olyan nyomással néz szembe, amely a korábbi elveket alkudozássá változtatta; Ilyen például az energiafüggőség, az Európai Unióval való viták, a regionális elégedetlenség, és a kísértés, hogy minden kényes kérdést másodlagosnak tartsanak a stabilitás érdekében.
A szlovákiai magyarság jogainak Magyar üzenetének középpontjába helyezése azonban azt sugallja, hogy a magyar külpolitika visszatérhet a nemzeti felelősségben és a demokratikus értékekben gyökerező vörös vonalakra.
Ez nem nosztalgia, hanem stratégiai fegyelem. Azok az évek után, amikor a magyar külpolitika az elveket gyakran a taktikai kapcsolatok javára döngölte, Budapestnek az alapelvekhez való visszatérésre lehet szüksége.
Forrás: Newsweek
A cikk csak az újság vagy az író véleményét fejezi ki
