Férfiak Apák napján: Néha elég megünnepelni az apró győzelmeket
V napon Berlinben. A „Le a patriarchátussal” és a „Mennyire ismered a fiaidat?” olvasható. Ugyanez a kép Hamburgban. Ezrek tüntetnek a nők elleni erőszak ellen. Ott voltam a fővárosban, és észrevettem, hogy ez a látvány tesz nekem valamit: egy kis megkönnyebbülést.
A nők mindig is tiltakoztak az erőszak ellen, és legtöbbször ők és a furcsa emberek nagyjából egyedül vannak. Ezért fontos, hogy a férfiak most az utcára menjenek. Nem azért, mert hirtelen „megmentik” a feminista mozgalmat. Ezek a demonstrációk inkább azt mutatják, hogy az évek óta tartó feminista ellenállásnak van hatása. A nők nem „vitték magukkal a férfiakat”: nyomást gyakoroltak rájuk, hangosak, idegesítőek és következetesek voltak újra és újra, mígnem egy bizonyos ponton néhány férfinak be kellett látnia, hogy a nők elleni erőszak nem „női probléma”, hanem társadalmi probléma.
Pedig egy tüntetés még messze nem elég. Nem elég évente egyszer feltartani egy táblát Apák napján, majd visszatérni a mindennapi életbe, amelyben a szexista mondások nem maradnak kommentárok, a barátok irányítják a barátnőket, vagy az erőszak kerül kilátásba. A férfiaknak nemcsak az erőszak ellen kell tüntetniük, hanem meg kell állítaniuk a többi férfit, pontosan ott, ahol az erőszak kultúrája megjelenik és védett: a barátokban, az irodában, a családban – a mindennapi életben.
Talán ez az igazi reménye ezeknek a tiltakozásoknak: hogy egyesek lassan megértik és azt mondják, hogy a semlegesség nem semlegesség. Az, hogy „soha nem csinálnék ilyesmit”, nem elég egy olyan társadalomban, amelyben egy férfi szinte minden nap megpróbálja megölni (volt) párját.
Gyakran az az érzésem, hogy szociálisan elfáradunk. Újabb nőgyilkosság, újabb erőszak, újabb nő halott… A hír úgy száll el, mint a rossz idő. De aztán látod az Apák napjának képeit és azokat a férfiakat, akik nyilvánosan állást foglalnak a patriarchális erőszak ellen. Talán mégis megmozdul valami. Túl lassú, de legalább annyira, hogy a remény ne tűnjön teljesen nevetségesnek. A reménykedés elvi alapon néha nem azt jelenti, hogy nagy győzelmeket ünnepelünk, hanem sokkal inkább komolyan kell venni a kis váltásokat. Még akkor is, ha már régen esedékesek.
