Erdoğan fellépése az ellenzék ellen: nem az erő kifejezése
E Európa és Türkiye kapcsolata ritkán volt könnyű. De a stratégiai szükségszerűség és a demokratikus igények közötti ellentmondás ritkán volt akkora, mint manapság. Miközben az európai állam- és kormányfők a következő NATO-csúcsra készülnek, és 2026-ban maga Ankara ad otthont a szövetségnek, aligha lehet kikerülni Törökországot.
Az ukrajnai háborúban ellenőrzi a Fekete-tengerhez való hozzáférést, NATO-tagként kulcsfontosságú stratégiai szerepet tölt be Európa, Oroszország és a Közel-Kelet között, és már régóta nélkülözhetetlen partnere az európai migrációs politikának. Pontosan ezért kellene az Európai Uniónak alaposabban szemügyre vennie, mi történik jelenleg az országban.
Míg Európa az Ankarával való együttműködésre támaszkodik a biztonság, a migráció és a külpolitika terén, a demokratikus ellenzékre további nyomás nehezedik. Özgür Özelnek, a legnagyobb török ellenzéki párt, a CHP elnökének bírósági elrendelése egy évek óta megfigyelhető fejlemény része: a politikai versenytársak egyre inkább jogi és intézményi nyomás alá kerülnek. A török kormány visszautasítja az ilyen vádakat, és rámutat az igazságszolgáltatás függetlenségére.
Ennek ellenére a döntés felvet egy alapvető kérdést: Recep Tayyip Erdoğan elnök miért növeli most az ellenzékre nehezedő nyomást? A kézenfekvő válasz: mert képes rá. Az igazi válasz azonban az lehet: mert muszáj. Tekintettel a következő választásokra, egyre nő az elnökön nehezedő nyomás a politikai verseny korai szakaszában való visszaszorítására.
Nem érinthetetlen
A 2024-es önkormányzati választások már megmutatták, hogy az AKP dominanciája korántsem kikezdhetetlen. A CHP fontos sikereket ért el, és komoly politikai alternatívaként pozícionálta magát. Ugyanakkor Törökország folyamatos gazdasági válságtól, magas inflációtól és emelkedő megélhetési költségektől szenved. Az a gazdasági sikertörténet, amelyen Erdoğan politikai legitimitásának jelentős része nyugodott, már nem olyan súlyú, mint korábban.
Az évek óta tartó elnyomás ellenére a politikai verseny nem tűnt el. Az olyan személyiségekkel, mint Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármester, akit 2025-ben leváltottak és bebörtönöztek, vagy Özgür Özel, a CHP vezetője, az ellenzéknek még mindig vannak olyan politikusai, akik a hagyományos támogatóiknál jóval nagyobb támogatást tudnak mozgósítani.
A mostani intézkedések tehát nem az ellenzék gyengeségének a kifejeződése, mint inkább annak a jele, hogy a kormány továbbra is komoly kihívásnak tekinti politikai ellenfeleit.
Európa visszafogja magát
Európa reakciója eddig óvatos volt. Kritika hangzik el, de a következmények ritkák. Nem azért, mert az országban zajló fejlemények ismeretlenek, hanem azért, mert a nyílt konfrontáció politikai és geopolitikai költségei magasnak tűnnek.
A 2016-os menekültügyi megállapodás óta egy aggodalom uralja az európai politikát: nem a tekintélyelvű Türkiye, hanem az instabil Törökország. Berlin és Brüsszel újabb menekültmozgalmaktól, a NATO-n belüli feszültségektől vagy Európa külső határainak további destabilizációjától tart.
Pontosan ebben rejlik az európai dilemma. Törökország túl fontos partnerré vált ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja – és ugyanakkor túl tekintélyelvű ahhoz, hogy kifogás nélkül elfogadja az országban zajló fejleményeket. A mostani ellenzéki támadások láthatóvá teszik azt az ellentmondást, amely évek óta jellemzi az európai Törökország-politikát: a demokratikus regressziót mindaddig kritizálják, amíg nincs politikai következménye.
Szeretnéd jobban megtalálni a taz szövegeket guglizás közben? Ezután használhatja az új „Kedvenc források” funkciót egy Google-fiókkal. A taz hozzáadásához csak meg kell kattintson erre a linkre és tegyen egy pipát.
Mindaddig, amíg Ankara nélkülözhetetlen marad a migráció, a biztonság és a regionális stabilitás szempontjából, bírálatok hangzanak el, de a politikai következmények kivételek maradnak. Minél nagyobb Türkiye stratégiai jelentősége, annál nyilvánvalóbbá válik az európai törekvések és a politikai valóság közötti szakadék. A döntő kérdés tehát nem az, hogy Európa tolerálja-e a tekintélyelvű fejleményeket. Azt kérdezi, milyen demokratikus visszafejlődést kell még megtennie Ankarának, mielőtt az európai kritika több lesz, mint diplomáciai rutin.
