Az egyetlen dolog, ami nem tudja megdönteni a Kongresszust, az a lakbérsztrájk
Két hét múlva egy szállodában fogok lakni a holland fríz-szigeteken. Nem nyaralok, szerintem megérted. Azért megyek el, mert 2026-ban Spanyolországban olcsóbban fizetek egy szobát az északi-tengeri szigetcsoportban, mint a saját hazámban bérelni, mert hazámban, azaz Spanyolországban úgy döntöttek, hogy előnyben részesítik néhány piócának, hogy megéljen a fizetésemből magam előtt. Vannak olyan mondatok, amelyeket napokig fejben gyakorolnak, mielőtt megírják őket, mert úgy hangzanak, mint ami nem lehet igaz. Ez igaz. E frázisok mögött csak egy csend van, amely megállapodott aközött, hogy mennyibe kerül megélni, és mi az, amit becsületesen meg lehet keresni.
A spanyolországi bérleti díjak tavaly 8,5 százalékkal emelkedtek. Valenciában öt év alatt 70 százalékkal nőtt; Barcelonában 55, Madridban 45 százalék. Ezek a számok már senkit sem lepnek meg, ami egyben a meglepetés legrosszabb módja is. Megszokhattuk már, hogy az alakok obszcének, mert olyan régóta obszcének, hogy elvesztették sokkoló képességüket. Azt mondani, hogy a bérleti díj öt év alatt 70 százalékkal emelkedett egy spanyol városban, úgy hangzik, mint a meteorológia. Számomra úgy hangzik, mint egy repülőtéri hangosító rendszer fémes hangja.
