Chili Pepper Flea szólóalbuma debütált: Szabad akar lenni
A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, Flea táncol az „A Plea” című dalának videójában, ez az első kiadvány a most végre kiadott Honora című debütáló szólóalbumról. Hűha! Ez tényleg baromi jó! A varázslatos keresztirányú furulya, a jazz gitár (Jeff Parkertől) és persze a funky basszusgitár magától Fleától nyal. És micsoda borotvaéles szakítások a jó öreg James Brown iskolából! Erre tényleg nem lehetett számítani!
A Red Hot Chili Peppers rajongójaként mindig is nagy disszidens funk-öröm volt a Blood Sugar Sex Magik albumukig. A Funkadelic, a Gang Of Four és a Black Flag nyomán fellépő crossover (punk) rockjuk mindig is nagyon cross-scene és partybarát volt.
A „Californication” című albumukkal a Peppers végül a bolygó legnagyobb crossover bandája lett. Nem csoda, hogy a „Hipgnosis” brit magántőke társaság, amely már hihetetlen összegért felvásárolta befektetői számára Neil Young, Bob Dylan és Sting zenei katalógusait, most csillagászati 140 millió dollárt fizetett a katalógusáért a kaliforniai együttesnek.
A Red Hot Chili Peppers utolsó hat albuma nagyon vegyes volt. A zenekarból kétszer kilépett, de 2019 óta visszatérő gitáros John Frusciante szólóalbumai izgalmasabbak voltak.
Flea nem csak basszusgitározik ezen az albumon, hanem trombitál is, és játssza a Funkadelic legendás hangszeres Maggot Brainjét.
Így most a „Honora”, az őrült basszusgitárosuk debütáló szólóalbuma, aki egykor társadalmilag elfogadhatóvá tette a pofonos basszust az Antifa rockboltjaiban. Különben is, a funk és a rock, a különbségtétel a fekete és a fehér zene között – minden olyan kulturális megosztottság, amelyet feltétlenül le kellett küzdeni a 80-as és 90-es években. – Ki mondta, hogy egy rockbanda nem tud funkot játszani? – kérdezte George Clinton a Funkadelic One Nation Under A Groove című albumán 1978-ban.
A Red Hot Chili Peppers punk attitűdjével határozottan hozzájárult e műfaji határok túlhaladott feloldásához. Flea szólóalbumához rajongóként mindenképpen erős affinitás kell a jazz iránt.
Ezen az albumon nem csak basszusgitáron játszik, hanem trombitál is, és játssza a Funkadelic legendás „Maggot Brain”-jét. A „Frailed” című szám a 90-es évek elektronikus hangzása a drum ‘n’ bass breakbeat és a trip hop altatódal között! Zene, amely egykor olyan kiadókon jelent meg, mint a Mo’ Wax.
Thom Yorke vendégénekesként szerepel az albumon, akárcsak Nick Cave, aki az összes kidobós dal anyját énekli: Glen Campbell „Wichita Lineman” című country pop dalát. Ezen a felvételen Cave úgy hangzik, mint Scott Walker a Walker Brothers legjobb korában.
Hiteles szabadság
Összességében ezekre a borítóverziókra nem igazán volt szükség, bár a „Maggot Brain” és a „Wichita Lineman” kétségtelenül kiváló választás a Digger elemek periódusos rendszerében. Ami az albumból sajnos hiányzik a végéről, az egy második „A Plea”. Ha Fleának valóban sikerült volna egy teljes albumot felvennie ezen a szinten a legjobb zenekarával, akkor ez egy örökkévaló mű lett volna.
De jelenleg annyi jó zene van a globális jazz-univerzumban, hogy kedvenc funky punkunk crossover albuma inkább a jazz előtti tisztelgésnek tűnik. Flea nem virtuóz vagy újító jazzművész.
Bolha: „Honora” (Nonesuch/Warner)
„Free as I want to be” – áll a végén, és ismét csodálatosan lassú funky rock nyalások jönnek a legjobb Funkadelic stílusban. A kórus csatlakozik, és mantraként megismétli a dal címét.
Flea szólólemezén ezt biztosan megvásárolhatja: a most 62 éves Michael Peter Balzary olyan szabadnak érzi magát, amennyire csak akarja. Egy biztos: az a szabadság, amit ő és bandája éreztet velünk itt, nem ugyanaz, mint amit a funk anyaországában nagyhatalmú öregek értenek, amikor szabadságról beszélnek, és ostoba módon saját céljaikra kisajátítják a Village People’s disco grooveit.
