Éjszakai élet a berlini zenei életben: rendetlenség a szárnyban
Szerda reggel lezárom a biciklimet az erőmű előtt. Tulajdonképpen 20 éve, hogy itt voltam, valamikor a múlt század közepén, egy felkapott Killers koncerten. A koncertre azonban alig emlékszem, csak a büdös srácra, aki ott állt előttem a sorban. Az 1990-es évek techno cirkuszában nagy név volt.
Arra is emlékszem, hogy én és H. 1993 táján kudarcot vallottunk az ajtó előtt, amikor először próbálkoztunk, hogy bekerüljünk a techno klubba. Ezt akkoriban a nálunk viselt meglehetősen unco polárkabátokkal magyaráztuk. Ha régen nem kerültek volna a ruhakukába, örülnének nekik a ma később születettek, akiknek a kilencvenes évek nem lehettek elég csúnyák. Aznap este után H. egy ideig rengeteg pénzt költött ruhákra.
Mára azonban az itt ideiglenes otthonra talált Deutsche Kinemathek meghívja Önt, hogy megtekintse az első kiállítást az új helyszínen: „Inventing Queer Cinema”. A magas mennyezetről annyi poszter lóg a furcsa filmtörténetből, hogy a szoba szinte kicsinek tűnik. Björn Koll kurátor, a hagyományos filmforgalmazó Edition Salzgeber egykori ügyvezető igazgatója igen szubjektíven kommentálta a plakátokat.
Önmagukban egy kis utazás az időben. Hú, sokat jártunk moziba. Az internet mindenütt jelenléte előtt sok minden jobb volt. Az emlékek azonban arról, hogy pontosan miről is szóltak a filmek, ugyanolyan töredékesek, mint a Killers koncerté. Szerencsére manapság lehet kérdezni az interneten. Vagy egyszerűen nézze meg újra a filmeket a házon belüli moziban.
Obertongesang öröme
Amikor elmondtam egy barátomnak, hogy szeretnék elmenni Schlaubetalba egy madármegfigyelő túrára egy vadőrrel, nagyon viccesnek találta. „Az öregség örömei” – hangzik a rövid megjegyzés. Persze miért ne? Végezetül Christiane Rösinger olvasmányát várom. A mindennapi kérdések megbecsült tanácsadója szombaton a Hebbel am Uferben szeretné bemutatni új, „Az öregedés öröme” című könyvét. Sajnos ez elmarad, Rösinger beteg. A madárkiránduláson pedig főleg fiatalok, 30 év körüliek voltak.
Így aznap este a Pierre Boulez Hallban kötök ki, mint évente egyszer. Mint mindig, most is azt gondolom: nagyon jó itt, miért nem jövök gyakrabban? Furcsa módon, amikor meglátogatom, mindig dél-afrikai zenészek vannak a színpadon. Ez ma is így van, nagyon különböző zenei sarkokból. Kathleen Tagg zongoraművész nyilvánvalóan élvezi, hogy a zongoráját szeméttel készíti elő, és lenyűgözően szólaltatja meg.
Dizu Plaatjies fejdíszeket visel, és sajátos hangokat kelt a kézzel készített hangszergyűjteményből. A brácsás, Gareth Lubbe pedig Németországban él, és csak itt fedezte fel a felhangos éneklés szerelmét, még ha Dél-Afrikában is létezik. Szórakoztató este lesz. Lubbe újabb leckét ad a közönségnek. A fürdőkádban gyakorolt felhangos éneklés és olyan szavak dúdolása, mint a „wow” vagy az „agogj”, csak boldoggá tesz. Ez elég jól működik a Gleisdreieck Parkon keresztüli éjszakai kerékpározás során.
Ezt másnap este a fenomenális Knats-szel folytathatjuk a Gretchen Clubban. Az egészen fiatal newcastle-i fiúk a várakozásokkal ellentétben szomorú dalokat énekelnek vesztett bányászcsatákról horogütős mixükhöz, amelyben többek között vad breakbeatek bukdácsolnak fúziós jazzükből. A közönség dúdoljon és énekeljen együtt. Annak ellenére, hogy a zenekar tagjai még meg sem születtek, amikor az öreg Thatcher lemondott – a bátor „Fuck Maggie” láthatóan csak az észak-angliai folklór része.
