PokerStop

V Számos kulturális esemény háromdimenziós testekre emlékeztet. Vannak színházi premierek, mint a bowlingcsapok: egy központi tézis a tetején, alatta minden egyre szélesebbre tárul. Egyes előadásokon az ötletek kockákként halmozódnak fel, a kiállítások pedig olykor hengeresnek tűnnek, mert a keringő gondolatok mindig visszatérnek a kiindulási ponthoz. És vannak olyan esték, mint a könyvbemutató ezen a héten Berlin szülőkikötőjében, Neuköllnben, amelyek nem férnek bele semmilyen formába.

A második önéletrajzi könyvét, a Hummelhirnt bemutató Holofernes Juditot sokan még mindig a 2012 óta nem létező We Are Heroes zenekar egykori énekeseként ismerik. Mára már szerzőként is megállja a helyét, nem utolsósorban azért, mert nyíltan elmondja, hogy több éve hangzavarral küzd, de nem akarja abbahagyni a terepet. Nora Tschirner színésznő, aki Holofernész hangoskönyveit olvassa, szurkol az egykori énekesnőnek a színpadon, és olvas a könyvéből.

A hazai kikötő úgy működik, mint egy lengő rezonancia kamra. A beszélgetés asszociatívan bontakozik ki: Nora Tschirner Holofernes történeteiből olvas fel gyerekkoráról, Nyugat-Berlinről a 80-as évek tekintélyellenes gyerekboltjában, a későbbi Freiburgba költözésről, mint kirobbanó kultúrsokkról, az alkalmazkodás nehézségeiről, egy tizenkét éves gyerek naplóiból, mint a felnőttek változatos naplóiból – a jelen világának szűretlen felfogása és a szerzők újra szűrése. idejét, például zenekara alapítási éveit, vagy akár a karrierből való kilépést és annak felismerését, hogy az alkotói élet nem feltétlenül lineáris úton halad. Nagy mulatság a közönségben.

A történetek újra és újra feloldódnak és másokba folynak, miközben mindenekelőtt a diszkógömb számtalan szilánkká vágja a fényt, amelyek átsodródnak a helyiségen. Hirtelen előtérbe kerül a szolidaritás Holofernész és Tschirner között – két munkás egy olyan kulturális szegmensben, amely, ahogy azt sugallják, gyakran a hajlékonyabb nőket részesíti előnyben. Együtt nevetés és szöveget adnak át egymásnak. Átalakítják az otthoni portot egy csillogó mezővé, amelyben már semmi sem biztonságos.

Márpedig ebben a villogásban újra és újra megjelenik egy elsőre feltűnőnek tűnő kifejezés: a kedvesség. Eleinte úgy tűnik, mint valami tanult dolog, mint a társadalmi alkalmazkodás egy formája – az igény, hogy mindenki kedvében járjunk, ne tévedjünk a világos vonalakat kedvelő környezetben: a kedvesség sötét oldala. Később ez ambivalensebbé válik. Mert valamikor arról van szó, hogy Holofernész megtudja a diagnózist, majd vitába keveredik a szerkesztőjével, mert nem akarja megírni, hogy mi az – mert „egy könyvet minden furcsa gyereknek” akar írni. Egy interjúban csak a könyvével kapcsolatban fogalmazta meg világosan: Ő egy olyan ember, akinek inkább túl sok a figyelme, mintsem túl kevés, de nincs működő szűrő, amely szétválogatná a sok benyomást. Ez az ADHD magja. És ebből a magból kirajzolódik a másik, a kedvesség fényes oldala.

Mi történne, teszi fel magának a kérdést a szöveg írója is, ha a figyelem alapvetően egyszerre működne, mint ezen az estén? Ha mindig minden számítana – hangok, hangulatok, árnyalatok? Mi lenne, ha ezt a felfogást nem elterelhetőségnek, hanem produktív kedvességnek, azaz szociális érzékenységnek olvasnák, amellyel Holofernész és Tschirner is találkozik?

És ahogy a szobában lévő diszkóbál egyre inkább ennek az észlelési módnak a képévé válik, a színpadon lévő két nő anarchikus tanúvallomás-egyvelegeket kezd rappelni, amelyeket Holofernes állított össze a könyvéhez. Vallomásaik katasztrofálisan becsmérlőek voltak. Judit álmodik! Nagyon hiányzott! Zaklatott! Különálló!

Ez az este nem kúp vagy henger alakú. Valóban egy nagy diszkó, számtalan táncparkettel, bárral és kísérővel: az éberség sokrétű változata.