Szociális kiadások csökkentése: A társadalmi atrocitások hosszú listája
G Azok takarítanak meg, akiknek nincs lobbijuk. Így lehet röviden összefoglalni azt a lapot, amelyet a szövetségi, állami és helyi önkormányzatok egy csoportja készített. Feladatuk az volt, hogy átgondolják, hol lehetne megtakarítani a szociális kiadásokat.
Az eredmény a társadalmi atrocitások hosszú sora: tömegesen korlátozzák a fogyatékkal élők kívánság- és szavazati jogát, korlátozzák az egyedülálló szülők eltartási előlegét, a 16 éves és annál idősebb kiskorú menekülteket pedig rosszabb szálláson helyezik el. Elengedhetetlennek nyilvánították azoknak a fiatal felnőtteknek a segítségét, akik otthon nőttek fel, és nem rendelkeznek családi hálózattal.
Egyelőre nem világos, hogy a javaslatokat, illetve azok közül melyiket hajtják végre. De az, hogy még vitathatónak is tartják őket, sokat elárul a köztársaság állapotáról. Ez a lista nem csupán a kiszolgáltatott csoportok elleni támadás, hanem a jóléti állam egésze elleni támadás. A javaslatokban, bármennyire is különböznek egymástól, van egy közös pont: a társadalmi eredmények jelenleg a megszorítások burjánzó ideológiájának esnek áldozatul.
Az a tény, hogy a fogyatékkal élőket kizárólag költségtényezőnek tekintik, emberi jogi szempontból egyértelműen elítélendő. A fogyatékossággal élők számára sokkal nehezebb az, amit a fogyatékossággal élők természetesen igényt tartanak maguknak, nevezetesen, hogy maguk akarják eldönteni, hogyan élnek, hogyan töltik a szabadidejüket és az életüket. Kevés lakás akadálymentes, nem minden orvosi rendelő, üzlet megközelíthető, nem beszélve a buszokról és a vonatokról vagy a munkahelyekről.
Jürgen Dusel, a fogyatékkal élők ügyeivel foglalkozó szövetségi kormánybiztos helyesen mondja: „Aki nincs kihelyezve, annak nem kell integrálódnia.” A kifogásolt beilleszkedési segítség növekvő költségei egyben a befogadás hiányából adódó költségek is. A diszkriminált személyek megbüntetése helyett inkább felelősségre vonhatók a magánszereplők.
Ebből a szempontból a dolgozat is bizonyítéka annak, hogy a politikai döntéshozók fejében milyen kevés a látnoki gondolkodás. Függetlenül attól, hogy az állampolgárok pénzéről, nyugdíjáról vagy más szociálpolitikai megbeszélésekről van szó, már alig folyik érdemi vita arról, hogy mi társadalmilag kívánatos és hogyan érhető el: megfelelő időskori biztonság, valódi részvétel, oktatási egyenlőség, gyermekszegénység elleni küzdelem.
Azok közül, akik szeretnek gazdasági érzékre hivatkozni, nem gondolnak azokra a költségekre, amelyeket az ilyen drasztikus megszorítások okozhatnak. Az inklúzióba és az oktatásba történő befektetések nemcsak emberi jogi szempontból lennének szükségesek, hanem gazdaságilag is megtérülnének.
