Carlos Westendorp: úriember, tárgyaló és köztisztviselő
Talán ez a három kifejezés határozza meg legjobban Carlos Westendorp karakterét, aki most távozott közülünk: úriember, tárgyaló és közszolga.
Madeleine Albright, volt amerikai külügyminiszter úgy emlegette őt, mint a spanyol uraimkitűnő modoráért, művelt műveltségéért és állandó megértésre való hajlamáért.
Nagyon nehéz feladatokat látott el, konfliktusos kontextusokban. Felipe González kormányának minisztere volt annak utolsó szakaszában, 1995 és 1996 között, amikor is érezhető volt a kopás, és felerősödött a korrupció vihara. Elvállalta az ENSZ Bosznia-Hercegovina főképviselőjének szerepét, közbenjárva a második világháború utáni legkegyetlenebb európai háborús konfliktus főszereplői között.
Még a madridi közgyűlésen is elnökölt a jelenlegi demokratikus időszak egyik legdrámaibb és legkínosabb epizódjában, a „Tamayazo”-val és a progresszív kormány frusztrációjával, amelyre a madridiak 2003 májusában szavaztak.
De soha senki nem látott tőle rossz gesztust, egyik szót sem hallotta hangosabban a másiknál, és nem tisztelt ellenfelet sem. A legbonyolultabb és legrobbanékonyabb helyzetekre, szó szerint, mindig a spanyol úriember legjobb hozzáállásával válaszolt.
Legnagyobb tulajdonsága kétségtelenül a fáradhatatlan, megfontolt, hatékony tárgyaló volt. Westendorp egyike volt az első és legjobb serpáknak, akikre Spanyolország számított, hogy először belépjen, majd később sikeres legyen az Európai Közösségekben. Hágai tanácsadóként, nagykövetként, államtitkárként és miniszterként senki máshoz hasonlóan tisztázta az európai tárgyalási szövevényt, hogy megalapozza hazánk mai sikeres jelenlétét az Európai Unióban.
Külön említést érdemel természetesen a volt Jugoszlávia konfliktusának megoldásában betöltött szerepe. Csak az Egyesült Nemzetek Szervezetének felhatalmazásával érkezett meg, hogy tartós békét és legitimizált intézményeket érjen el. Ez és a hozzáállása. És végül minden fél tiszteletével és megfontolásával végzett, ő diktálta Bosznia-Hercegovina alkotmányának jó részét, sőt meg is tervezte annak zászlóját.
Pályafutását és hivatását tekintve diplomata, mindig is inkább a rossz megállapodást pártolta, mint a jó konfliktust.
De mindenekelőtt Carlos Westendorp nagyszerű közszolga, államférfi volt. A politikát úgy értette, mint azt a diszciplínát, amely a közös nyilvános tér megszervezésére hivatott, hogy javítsa az emberek életét, megoldja a problémákat, ahelyett, hogy létrehozná, felbujtana vagy előmozdítaná azokat. A demokratikus intézmények tiszteletben tartását, a multilateralizmust, a törvény erejét az önkény, az igazságtalanság és a nyers erő törvénye elkerülésének egyetlen módjaként értette meg.
És ha még valamit ki kell emelnem, valamit, ami lenyűgözött barátságában és bajtársiasságában, akkor az alázatáról beszélnék. Az alázatosság egy ilyen önéletrajzzal és egy ilyen elismeréssel nem lehet könnyű Spanyolországban és az egész világon. Annyira alázatos volt, hogy amikor 2003-ban azt javasoltam neki, hogy induljon a szocialista jelöltségbe a madridi közgyűlésbe, se nem első, se nem második helyre, csak egy kérdést tett fel, mielőtt elfogadta: „Szerinted hasznos lehetek?” Micsoda uralkodó hiányzott Madridnak.
Ráadásul boldog ember volt, és ahogy Cervantes mondta, „a nyíltságban és az alázatban a legnagyobb örömök rejtőznek”.
