Eva von Redecker Jürgen Habermasról: Az igazgató nem halt meg
A neve ellenére a Frankfurti Iskola nem iskola. Ez, legalábbis egykori tanárom, a kritikai teoretikus Rahel Jaeggi szerint egy konstelláció. Tudományos konstellációként egy évszázada a kritika szellemi vállalkozásának szentelték.
A közösségi médiával ellentétben itt a kritika nem „lefelé menő hüvelykujj” vagy „blokkolás”. Ez egy ambiciózus vállalkozás, hogy a valóságot úgy írjuk le, hogy az megváltozzon.
Jürgen Habermas, aki 2026. március 14-én, 96 évesen halt meg, állócsillag volt ebben a csillagképben. Ő biztosította az iránytűt az elsősorban német és észak-amerikai gondolkodók több generációjának.
Habermas hihetetlenül termékeny volt, több mint 40 könyvet adott ki. És rendkívül karizmatikus volt. Habermas gondolkodását és beszédmódját olyan intenzitás és koncentráció jellemezte, amelyet írásai csak nem megfelelően közvetítenek. Az a ragyogó polémia, amellyel nyilvános vitákhoz járult hozzá, szintén éles ellentétben áll azzal a konszenzus-orientált diskurzusetikával, amelyről ismert.
De a konszenzus-orientált diskurzus-etika egyébként talán nem a legjobb megközelítés Habermas álláspontjának megragadásához.
Koncentrálj a kommunikációra
Habermast természetesen polgári gondolkodóként lehet leírni, akinek liberális önelégültsége elárulta az előző száműzött frankfurti nemzedék radikális szellemiségét. Emellett félretolta a feminista tudományt, és bojkottálta Michel Foucault meglátásait a tudás és a hatalom összefonódásáról, és ragaszkodott ahhoz, hogy létezik olyan, hogy nem uralkodó diskurzus. Ha így nézzük, szinte elgondolkodik, hogy egyáltalán a „kritika” csapatába tartozik-e. De ez az ábrázolás elmarad, sőt a karikatúra határát súrolja.
Pályája elején magát Habermast is túl baloldali radikálisnak tartotta Max Horkheimer, a Frankfurti Társadalomkutató Intézet akkori igazgatója. Csak Theodor Adorno kitartása tartotta nyitva az ajtót az újságíróknak kitett fiatal asszisztens előtt, aki a Frankfurti Iskola első jelentős nem-zsidó képviselője lett.
Ahogy korai írásai mutatják, Habermas azt a marxista elvet követte, hogy a haladó erőket a tényleges kibontakozó történelemben kell megtalálni. Nem hitte azonban, hogy a technológiai fejlődés vagy a termelés növekedése magában foglalja az észt – amiben tanárai már kezdtek kételkedni.
Habermas ezért a produktív munkától eltérő emberi képességre, a kommunikációra összpontosított. Ezt a szemléletváltást nem utolsósorban Hannah Arendt gondolata inspirálta, hogy az emberi cselekvés a nyilvános beszédben csúcsosodik ki, bár Habermas csak röviden említi ezt a forrást egy bevezető lábjegyzetben, anélkül, hogy Arendt tényleges szövegeire hivatkozna.
Emancipáció a demokratikus egyesületeken keresztül
A mai realista gondolkodók számára nagyon furcsa lehet az a gondolat, hogy létezhet olyan, mint a „kommunikatív ész”, amely lassan megjelent a gyarmati erőszak és a nők elnyomása által fémjelzett emberi történelem során (az ész hiánya miatt).
Pedig a Habermas által kiemelt demokratikus egyesületek és a polgári sajtó is támogatták az ilyen struktúrákból való felszabadulást. Habermas nyilvánosságról alkotott fogalmának fontos kiterjesztése a feminista ellennyilvánosságokra (Nancy Fraser) és a proletár hagyományokra (Alexander Kluge) alátámasztja annak elfogadhatóságát.
Mindenesetre nem idealizmusa, hanem materializmusa késztette Habermast a kommunikáció progresszív fejlesztésének gondolatához. Ami a történelem megváltásához szükséges, azt ott, benne kell megtalálni. Talán a nihilizmus, a dezinformáció és az AI-kibocsátás kora új hitelességet ad ennek az ötletnek. Mert amikor a kommunikáció megszakad, nem sok marad más, mint a protofasiszta „legerősebb joga”.
A kritikai elméleti projekt rekonstrukciója
Habermas pedig nem volt vak az ilyen összeomlások lehetőségére. Egyik legfontosabb munkája, az 1981-ben megjelent kétkötetes Theory of Communicative Action részletesen bemutatja, hogy az olyan nonverbális erők által irányított rendszerek, mint a piac és a bürokratikus racionalizálás, hogyan tudják aláásni a tárgyalási lehetőségeket az általa „életvilágnak” nevezett térségben. Mert csak az élet világa – család, civil társadalom, oktatás – legalábbis elvileg kommunikációsan szerveződik, és ezért tud megfelelni az erkölcsi követelményeknek.
A mű tartalmazza a kritikai elmélet projektjének rekonstrukcióját is, amely meglepő, generációkon átívelő folytonosságot tár fel. Habermas a magyar kommunista Georg Lukácstól kezdve a frankfurti iskola történetét a reifikáció jelenségével kapcsolatos kritikák sorozataként meséli el. Lukács leírása az általa megtermelt javak sorsában osztozó munkásról, valamint Theodor Adorno és Max Horkheimer elmélkedései a belső és külső természet megkeményedéséről Habermason túl is követhetők.
Utódjának, Axel Honnethnek az elismerésről szóló munkája, Judith Butler elemzése az erőszak normalizálásáról, és Rahel Jaeggi az elidegenedés fogalmának aktualizálása mind a megtestesülés kritikája. Az a felhívás, hogy az élőlények nem dolgok, a kritikusok egész konstellációjában visszhangzik.
A tényleges csere viszonyítási alapként
Az ember azt gondolná, hogy valami ilyen alapvető dolognak nyilvánvalónak kell lennie. De a filozófusok számára soha semmi sem nyilvánvaló. Habermas, különösen későbbi munkáiban, egyre bonyolultabbá és formalisztikusabbá vált, amikor megpróbálta biztosítani az érvelési alapot az emberek néma tárgyakká való redukálásának elutasításához.
De itt is mércéi – az úgynevezett formális pragmatika eszméi – nem a tiszta észből, hanem a tényleges cseréből származnak. Habermas szerint félreértjük, mi a kommunikáció, ha nem fogadjuk el, hogy a stratégiai célok mellett mindig egy bizonyos közös megértés kialakítására irányul. És ez a közös megértés – ismét inkább elvileg, mint gyakorlatban – nem kényszerítő konszenzusként írható le.
Az erkölcsöt azon mérik, hogy sikerül-e ilyen konszenzust elérni az összes érintett között. A legtöbb tényleges megnyilatkozás megbukik ezen a teszten, de ha a nyelv felhagy a megértés minden kísérletével, a kommunikáció megszakadna, még akkor is, ha a szavakat továbbra is kimondják. Talán ez már megtörtént. És mégis, kedves olvasók, nem csak kommunikálunk?
A frankfurti iskola meghalt?
Egy kollégám, a lengyel filozófus, Iwona Janicka egyszer hozzám fordult egy, a tudományos élet befogadásáról és kirekesztéséről szóló beszélgetés közepette. Említettem néhány belső vitát a kritikai elméleten belül. – A frankfurti iskola? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Nem veszik észre, hogy meghaltak? Ettől még mindig nevetek.
Ezekkel a szavakkal sokkal komolyabban találkoztam tudományágunk vezető képviselőinek szájából, akik elborzadtak attól az éles kijelentéstől, amellyel Habermas és munkatársai kategorikusan kizárták, hogy népirtásnak nevezzék Izrael gázai támadását. Sokak számára kérdéses volt, hogy a kritikai elmélet képes lesz-e valaha is kiheverni egy ilyen ítéleti hibából.
Az a benyomásom, hogy az ehhez szükséges források megvannak, mélyen magában rejtve, és nem utolsósorban Jürgen Habermas munkásságában.
Ez a cikk először a The Guardianban jelent meg. Angolból fordította Katharina Bigot.
A szerző, a berlini Humboldt Egyetem filozófusa nemrég jelent meg „Ez a keménység késztetése. Az új fasizmusról” (Fischer Verlag) című kötete.
