PokerStop

A Amikor Jürgen Habermas 2022-ben ismét tollat ​​vett, hogy a közszféra helyzetéről gondolkodjon, valami szokatlant tett: egy gondolkodó, aki már régen megírta életművét, visszatér központi témájához – mintha azt akarná ellenőrizni, hogy a demokratikus közszféra alapjai még életképesek-e. 1962-ben jelent meg híres könyve „a nyilvánosság szerkezeti változásáról”, és egy olyan civil diskurzustér kialakulását írja le, amelyben a magánemberek politikai kérdésekről vitatkoznak.

60 évvel később ez a hangnem visszafogottabban hangzik. Habermas „Új strukturális változás a nyilvános szférában” című esszéjében azt a kommunikációs rendet elemezte, amelyben a nyilvános szféra platformokká, algoritmusokká és személyre szabott információfolyamokká bomlik fel – és így elveszíti azt a közös figyelmet, amelyen a demokratikus megértés egykor alapult. Ezek a jelenségek aggasztották őt abban az időben, amikor a közösségi hálózatokat még a nyilvános kommunikáció egyre mérgezőbb struktúrájának tekintették.

Alig néhány évvel később jelenlegi diagnózisa ismét megváltozott. Mert most egy káprázatos technológia avatkozik be ebbe a válságos architektúrába: a mesterséges intelligencia. Míg a közösségi média széttagolta a nyilvánosságot, az AI-rendszerek fokozatosan kezdik szintetizálni. A szövegek, képek és válaszok egyre gyakrabban jönnek létre a gépi párbeszédablakokban, amelyek tömörítik és kombinálják az információkat.

Mint ismeretes, a nyilvánosság fogalma, amelyből Habermas kiindult, a valóság közös tulajdonításán alapult. Az újságok, a rádió, majd a digitális média megbízható rendrendszert alkottak, amely legalább alapvetően érthető maradt. Látható volt, hogy ki kutatott egy-egy információt, ki a felelős a közzétételéért és milyen intézményi kontextusban létezik.

Átláthatatlan Azok

Pontosan ez a feladat kezd felismerhetetlenné válni az AI által közvetített kommunikációs rendben. Ma a hírek egyre inkább már nem cikkként vagy adásként jelennek meg, hanem válaszként egy chat ablakban. Ezek a kimenetek elfogadhatónak és teljesnek tűnnek, de eredetük átláthatatlan marad. Általában újságírói, tudományos vagy politikai tartalom töredékeiből állnak, amelyeket algoritmikus rendszerek új módon állítanak össze.

Ennek az elmozdulásnak paradox következményei vannak. Míg a szerkesztők generatív mesterséges intelligencia rendszereket használnak, egyidejűleg elveszítik láthatóságukat. Az elérés egyre kevésbé jön létre a szerkesztőség és a közönség közötti eszmecserék révén, sokkal inkább platformokon és AI-felületeken keresztül. Különösen az időt, jelenlétet és precizitást igénylő újságírói szolgáltatások – helyszíni kutatás vagy oknyomozó munka – nehezednek nyomás alá.

A ZDF-nél történt incidens megmutatta, hogy ez a változás milyen mélyen hat a mindennapi szerkesztői munkára: mesterséges intelligencia által generált képeket és helytelenül kontextualizált anyagokat használtak fel a „heute Journal”-hoz való hozzájárulásban – címkézés nélkül. A szerkesztőség elnézést kért, a felelős tudósítót pedig eltávolították. A folyamatot gyorsan „médiahibaként” határozták meg, egy olyan technikai hibának, amelyet a jövőben szigorúbb ellenőrzési mechanizmusokkal meg kell akadályozni.

Ilyen esetek előfordulhatnak – a közelmúltban a… Spiegel vagy az Ippen kiadóban – utasítsuk el, mint szerencsétlen egyedi esetek sorozatát. De ez végzetes lenne. Inkább egy olyan minta kezdetét jelzik, amely a következő hónapokban valószínűleg egyre gyakoribb lesz a mindennapi szerkesztői munkában. Ami itt nyilvánvalóvá válik, az kevésbé technikai, mint kulturális probléma: az újságírás évtizedek alatt megszokta, hogy a technológiai megrázkódtatásokat elsősorban a hatékonyság kérdéseként kezelje.

Az AI minden parancsot felhasznál

Új szoftverek, új platformok, új terjesztési csatornák – mindezt leginkább az átalakuló médiagazdasághoz való pragmatikus alkalmazkodásként értelmezték. AI esetén ez a módszer már nem működik. Mivel az LLM-ek (nagy nyelvi modellek nagyon hosszú szövegekhez) nem a szerkesztői rutin újabb gyártási szakaszát jelentik: minden felszólítással az AI nyelvi modellek újságírói szövegeket, interjúkat, elemzéseket, megjegyzéseket vagy jelentéseket tanulmányoznak.

Lassan megtanulják az újságírói szakmát – méghozzá olyan aprólékossággal és gyorsasággal, amit emberi lény soha nem tudott elérni. Ironikus módon az iparág teljesen önkéntesen vesz részt ebben a folyamatban. Újságírók, PR-szakemberek és médiafelhasználók naponta táplálják az AI-rendszereket olykor bizalmas kérdésekkel, dokumentumokkal és szövegekkel. Minden felszólítás egy képzési folyamat részévé válik, amelyben a gépek megtanulják, hogyan működik az újságírói érvelés – és elkezdik modellezni az újságírói gondolkodásmódot.

Körülbelül 100 évvel ezelőtt az osztrák újságíró, AH Kober az „újságíró lelkéről” beszélt – a szkepticizmus, a tapasztalat és az ítélőképesség egészséges keverékéről, amely a szakmai élet során fejlődik ki. Éppen ez a lélek forog kockán most, amikor a kutatás, a strukturálás és a megfogalmazás egyre inkább automatizálódik. Sok médiacég reakciója erre meglepően határozatlannak tűnik.

Az AI-t egyrészt lelkesen ünneplik a termelést fokozóként, másrészt retorikailag elbagatellizálják – mint „asszisztens”, „sparring partner” vagy „eszköz”. Ez a megbékítő retorika ártalmatlanná teszi a digitális technológiát, aminek strukturális következményei már most is jelentősek, különösen a nyilvánosság és a demokrácia szempontjából.

A szakértelem egyre fontosabb

Ez a tétovázás különösen jól látható a Big Tech ügyében. Mert miközben az újságírók végre arról vitatkoznak, hogy továbbra is lapátolják-e tartalmukat olyan diszfunkcionális és addiktív platformokon, mint a Tiktok, LinkedIn vagy Instagram, a következő addikciós felületet már régóta az AI-val hozták létre: Az új bizalomgazdaságban a lojalitás egyre inkább ott keletkezik, ahol egyéni chatelőzmények keletkeznek – már nem ott, ahol szerkesztőségi cikkek vagy televíziós hírek jelennek meg.

Az USA-ban folyó stratégiai viták pillantása megmutatja, hová vezethet ez a fejlemény. Jim VandeHei, az Axios amerikai hírportál alapítója nemrégiben szokatlanul nyíltan fogalmazott: a mesterséges intelligencia által generált tartalommal teli világban a gépekkel nem helyettesíthető újságírás fog uralkodni: miközben a mesterséges intelligencia egyre inkább automatizálja az átlagos újságírást, a szakértelemmel, forrásismerettel és hitelességgel rendelkezők értéke nő.

Ez a szigor a piac radikális megosztásához vezet. Egyrészt elkerülhetetlen a lélektelen – gyorsan előállított, olcsó, vértelen – tartalmak özöne. Másrészt az újságírói munkának megmaradt egy kis magja, amely kiválóságával és személyes tekintélyével kitűnik a tömegből. Sok médiavállalat számára ez azt jelenti, hogy szembe kell nézni egy kellemetlen igazsággal: az újságírásért való igazi verseny nem a generatív mesterséges intelligencia. A közepes újságírást a gépek könnyen pótolhatják.

Két évtizeden át az volt az uralkodó tévhit, hogy az újságírásnak sikeresen kell szerepelnie a közösségi média platformjain, hogy digitális kapcsolati pontjaikon elérje a fiatal célcsoportokat. Ennek a behízelgő taktikának az ára most már nyilvánvaló: a médiavállalatok folyamatosan olyan platformok számára készítenek tartalmat, amelyek algoritmusai az állandó nárcizmust jutalmazzák, miközben szisztematikusan aláássák az újságírói tekintélyt.

Az újságírás mint nyersanyagszállító

Amit sokáig a platformgazdaságban szükséges kiigazításnak tartottak, most utólag inkább kollektív öngyilkosságnak tűnik – vagy legalábbis egy nagyon kudarcos kísérletnek a szakmai öntorzítás terén. Míg az újságírás még csak kísérleti jelleggel próbál egyensúlyt teremteni az influencerizmus és az alkotói gazdaság között, a konfliktusvonal már tovább tolódik: a mesterséges intelligencia a nyilvános kommunikáció új szintjét hozza létre.

Ez a nyilvános kommunikáció új kapuőrét helyezi középre – és így tovább tolja a felelősségi rést. Mivel a tartalom egyre inkább automatikusan készül, strukturálódik és terjesztődik, óhatatlanul felmerül a kérdés: Ki dönti el, hogy mely képeket használjuk fel? Ki ellenőrzi a forrásokat? Ki viseli a végső felelősséget?

Ezekre a kérdésekre a válasz nem technikai, hanem inkább intézményi. A címkézési követelmények és irányelvek fontos lépések, de gyakran elmaradnak: sok szerkesztői csapat irreális mesterséges intelligencia kódokra támaszkodik, amelyek jól hangzó elveket fogalmaznak meg, anélkül azonban, hogy kötelezően tisztáznák, hogyan szerveződik meg a felelősség az adott gyártási folyamatban. Az újságírás ezért olyan döntés előtt áll, amely nagyobb, mint bármely filozófiai AI-vita.

Megpróbálhatja integrálni a mesterséges intelligencia technológiát a meglévő gyártási folyamatokba – és ezzel azt kockáztatja, hogy ismét mélyebben belegabalyodik az algoritmusok logikájába. Vagy a generatív MI-t úgy értelmezi, mint amivé vált: egy erőteljes valósággyártó gépezet, amely az intézményi elszámoltathatóság alapvető reformjait kényszeríti ki – egyesek, mint például Bernie Sanders amerikai politikus, még moratóriumot is hirdetnek a globális mesterségesintelligencia-fejlesztésre.

Egy dolog világos: az újságírás olyan kommunikatív architektúrán dolgozik, amely egyre jobban utánozza gondolkodásmódját és munkavégzését. A nagy evés nem csak akkor kezdődik, amikor hatékonysági okokból hamarosan egész szerkesztőség eltűnik. Sokkal korábban kezdődik – mégpedig abban a pillanatban, amikor a nyilvános kommunikáció védőkorlátai elvesztik körvonalukat, mert az AI-rendszerek tanulnak az újságírói munkából, hogy aztán emberi újságírók nélkül folytassák azt.

E sajátos dinamika ellenére az újságírás valószínűleg még sokáig ellátja a feladatát. De akkor nincs többé meghal referenciaméret a polgárok demokratikus elvárásaihoz, hanem inkább maradvány – egy nyersanyagforrás a sok közül. Ennek a fejleménynek talán az iróniája, hogy az újságírás segít egy olyan infrastruktúra kiépítésében, amely végül maga fogyasztja el. Évekig tartó digitális elidegenedés után ez lenne a változás végső aktusa egy olyan szakmában, amely régóta hisz abban, hogy az éles öndramatizálást kritikus ítéletre cserélheti.