A rezsim megdöntésének illúziója… Egy izraeli bejelentés rávilágít, hogy Irán nem képes kezelni a háborút, a kohéziót és a lemorzsolódást
Maga az izraeli katonai intézmény is reálisabb nyelven kezdett beszélni, felismerve, hogy célja az iráni katonai képességek aláásása, nem pedig az átfogó politikai változás kikényszerítése.
Evi Duvrin izraeli hadsereg szóvivőjének nyilatkozatai, amelyekben hangsúlyozta, hogy a rezsim megdöntése nem közvetlen cél, a Tel-Avivon belüli stratégiai hangulat megváltozását tükrözik. Miután hetekig hirdették a „halálos csapás” lehetőségét, most a rendszerváltás reális alternatívájaként a rakétaplatformok megsemmisítéséről és a katonai termelés megszakításáról beszéltek.
Ez az elmozdulás nem technikai részlet, sokkal inkább annak implicit beismerése, hogy a jelenlegi háború intenzitása ellenére nem rendelkezik az iráni hatalom átalakításához szükséges eszközökkel.
Az izraeli számítások azon múlnak, hogy az új vezető, Mojtaba Khamenei vezette iráni rezsim továbbra is fenntartja az alapvető hatalmi elemeket, amelyeket az utca irányítására képes összetartó biztonsági szolgálatok, az államon és a társadalmon belüli mély intézményi struktúra, valamint a háború irányításának képessége regionális szövetségesek hálózatán keresztül képvisel.
Míg egyes becslések tiltakozások lehetőségéről beszélnek, a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külső katonai nyomás gyakran inkább erősíti a rezsimek kohézióját (különösen az olyan országokban, mint a perzsa Irán), nem pedig megdönti őket.
Megfigyelők szerint a gazdaság gyengülése nem feltétlenül jelenti a hatalom bukását, sokkal inkább hosszú lemorzsolódási háború és nagyobb regionális terjeszkedés előtt nyithatja meg a kaput.
Noha politikai és biztonsági körökben továbbra is szó esik arról, hogy az iráni utcát a hatóság ellen való megmozdulásra lehet szorítani, ez a lehetőség továbbra is sok kétértelműséggel és bizonytalansággal jár. A külső, utcára hívások összeütköznek egy bonyolult belső valósággal, amelyet a háború légköre és a társadalom katonai fenyegetése érint. A korábbi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a tiltakozások még ha ki is törnek, nem feltétlenül válnak változást előidéző erővé. Ezért az iráni népfelkelésre való támaszkodás inkább elméleti fogadásnak tűnik, mint gyakorlati forgatókönyvnek, garantált eredményekkel.
Az izraeli hadsereg szóvivőjének, Evi Duvrinnak a nyilatkozata az iráni utcai tényezőre való fogadás mértékét tükrözi, mivel hallgatólagosan elismerte, hogy a cselekvésről való döntés továbbra is az irániak kezében van.
Ez a kijelentés egyértelmű szakadékot tár fel az iráni belső tér megváltoztatásának lehetőségét sejtető politikai diskurzus és az óvatosabb katonai értékelés között, amely szerint a népfelkelés kirobbantása vagy lefolyása még a sztrájkok fokozódása és a külső nyomás ellenére sem garantálható vagy ellenőrizhető.
Ezzel párhuzamosan megjelenik egy olyan mutató, amely jelenleg szinte lehetetlen feladattá teszi az iráni rezsim megdöntését, mégpedig a 2003-ban Irakban történtekhez hasonló széles körű beavatkozás vagy erős nemzetközi koalíció hiánya.
Egy légi háború, legyen bármilyen heves is, önmagában nem képes radikális változást előidézni az irányítási struktúrában egy olyan nagy és viszonylag összetartó országban, mint Irán, míg a nyugati tisztviselők és katonai szakértők az iráni szárazföldi beavatkozást komoly és költséges kockázatnak tekintik, ami bizonytalan eredménnyel jár, különös tekintettel Iránnak a szárazföld és a tenger földrajza feletti ellenőrzésére és uralomra.
A valóság, amellyel Izrael kezd megküzdeni, az, hogy a legtöbb, amit az iráni képességek hosszú távú gyengülése lehet elérni, nem egy döntő politikai győzelem.
Ez azt jelenti, hogy a háború nyílt végű konfrontációba fordulhat, amelyet a kockázatcsökkentés logikájával kezelnek, nem pedig a megoldást.
Az iráni rezsim megdöntése ma inkább politikai szlogennek tűnik, mint megvalósítható katonai tervnek.
A sztrájkok megsérthetik a rezsimet, de nem fogják megölni. Előfordulhat, hogy az összeomlás helyett radikálisabbá váljon és terjeszkedjen.
Ennek az összetett egyensúlynak a fényében egy stratégiai paradoxon rajzolódik ki: minél tovább tart a háború megoldás nélkül, annál inkább válik a rezsim megdöntésének gondolata deklarált célból teljesíthetetlen teherré.
Forrás: Yedioth Ahronoth + RT
